Disznóáldozat, megszentségtelenített Tóra-tekercsek a Templomban és a hanuka zsidó örömünnepe
Minthogy az utóbbi években egyre nagyobb szerepet kap a médiában és a hazai közéletben a keresztény adventi, illetve karácsonyi ünneppel egybeeső nyolcnapos zsidó hanuka megünneplése, amiről az 1990 előtti időszakban még a történelemben és vallástörténetben tájékozott emberek közül is csak kevesek tudtak, hírportálunk hiánypótló feladatot teljesít, amikor egy rövid történeti áttekintést készít a zsidóság eme örömünnepének történelmi-politikai és vallási hátteréről, eredetéről.
Martonyi, a szolga segédkezik a szolgaláng meggyújtásában
A zsidóknál a hanuka, illetve chanukka (felszentelés) a fények ünnepe, a Makkabeusoknak a IV. Antiokhosz Epiphanész (Kr.e. 175-164) görög uralkodó seregei felett Kr.e. 164-ben aratott győzelméhez kapcsolódik. Azon zsidó ünnepek egyike – a purimmal együtt –, amely nem a mózesi öt könyvön, a Tórán alapszik. A zsidók számára az adja a jelentőségét, hogy egy kis nép hite szerint a maga ősi hagyományaiért, a maga vallásának és életformájának megőrzéséért harcba száll és győz a belső visszavonás és a külső elnyomás aránytalan túlereje ellen.
Közismert, hogy Alexandrosz (Kr.e. 336-323), Makedónia királya Kr.e. 334 és 325 között vezetett hadjárataival megdöntötte és elfoglalta a Nagy Kürosz által alapított Óperzsa Birodalmat, halála után azonban a három kontinensre kiterjedő államalakulat több részre hullott. Ezek közül a legjelentősebb hellenisztikus utódállamok az Antigonidák makedón-görög állama, a Ptolemaioszok Egyiptoma, végül a közel- és közép-keleti területeket egyesítő Szeleukida Birodalom voltak. A Szeleukidáknak már kezdettől fogva nagy gondot okozott Nagy Sándor ázsiai hódításainak – Irán és Baktria – megtartása, sőt a Parthus Birodalom megalapításával a Kr.e. 3. század közepe táján el is veszítették azokat, de örök konfliktusaik voltak Egyiptommal is Dél-Szíria, az anatóliai partvidék és Fönícia birtoklásáért. III. Nagy Antiokhosz (Kr.e. 223-187) alatt rövid időre sikerült részben helyreállítani a birodalom területi egységét, s ő szerezte meg Egyiptomtól Palesztinát és Föníciát is. A Közel-Keleten és Észak-Afrikában sikeres uralkodó azonban alulmaradt az új, feltörekvő földközi-tengeri nagyhatalommal, Rómával szemben a Kis-Ázsia nyugati partvidékén Kr. e. 190-ben vívott magnésziai ütközetben, s ezzel elveszítette összes anatóliai birtokát. Ráadásul a Rómával kötött békeszerződés alapján neki és utódainak óriási hadisarcot is kellett fizetniük – miként Karthágónak is –, ezért III. Antiokhosz súlyos anyagi helyzetén a szentélyek megsarcoltatásával próbált könnyíteni. Nem véletlenül vált első számú célpontjává a zsidóság gazdag vallási centruma, Jeruzsálem.
Tehát a Szeleukida Birodalom a parthus állam és Róma szorításában véglegesen megszűnt nagyhatalmi tényező lenni, így kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett megerősíteni hatalmát az új király, IV. Antiokhosz Epiphanész, aki az uralkodókultusz minden eddiginél nagyobb mértékű hangsúlyozását vezette be. Az uralma alatt élő ókori keleti népek többsége számára az istenkirályság elismerése nem jelentett különösebb gondot, a monoteista, egyistenhívő zsidóság számára azonban ez elfogadhatatlan volt. Istenítésének megtagadására IV. Antiokhosz a zsidó források szerint rendkívüli kemény fellépéssel válaszolt. Kr.e. 170-ben és 168-ban is megostromolta és feldúlta Jeruzsálemet. Állítólag férfiakat, nőket, gyermekeket mészárolt le, s elfoglalta a jeruzsálemi Templomot is, ahol betiltotta a szentélyben folyó kultuszt, majd elhelyezte ott Zeusz szobrát, továbbá elhurcolta az arany menórát és a templomi edényeket, s Jahve iránti megvetését kifejezendő, disznót áldozott fel a zsidók legszentebb kultikus helyszínén Zeusz tiszteletére. Megtiltotta a „választott nép” számára a körülmetélkedést, a sabbath megtartását és a kóser ételek fogyasztását is. Elrendelte, hogy a Templomban egyedül – a zsidók által tisztátalannak tartott – disznót szabad csak áldozni. Ő maga is megfőzött egy állatot az ún. második Salamon-templomban, levét pedig a zsidók által szentnek tartott Tóra-tekercsekre öntötte. Azokat a zsidókat pedig megkínoztatta és megölette, akik nem voltak hajlandók szobra előtt az isteneknek kijáró kultikus szertartás elvégzésére. Végezetül elrendelte Júdea minden városában a kötelezően megtartandó hellenisztikus áldozatbemutatásokat, parancsának megtagadóit pedig halálbüntetéssel sújtotta.
Az erőszak következményeként bontakozott ki Hasmóneus Mattathiásnak (Mátitjáhu) és fiainak, Júdás Makkabeusnak (Jehuda Makkabi), Jonatánnak és Simonnak a felkelése Kr.e. 168-ban. A felkelésben részt vevő, a júdeai kopár dombvidék barlangjaiba menekülő zsidókat a Makkabeusok könyvei görögül aszidaioinak, héber-arámi nyelven hászídnak, azaz „jámbor”-nak nevezik. IV. Antiokhosz előbb Apollónioszt, majd egy másik hadvezérét, Szerónt küldi Júdás Makkabeus ellen, ám a zsidó hadvezér a Jeruzsálemtől nyugatra fekvő Bét-Hórónnál győzelmet arat a görög-szír seregeken. A király ekkor nagyobb haderőt küld a zsidó felkelés elfojtására, azonban maga nem vesz részt a hadjáratban, mert birodalma keleti határvidékeit vészesen fenyegeti a zsidóknál összehasonlíthatatlanul jelentősebb katonai erőt felvonultató parthusok támadása. Egyik hadvezérét, Lüsziaszt bízza meg a júdeai felkelés leverésével. Azonban Kr.e. 165-164-ben Júdás Makkabeus előbb a Jeruzsálemtől nyugatra fekvő Emmausznál, majd a déli irányba vezető hebroni út mentén, Bét-Cúrnál kényszeríti visszavonulásra Lüsziaszt. Végül a lázadók Kr.e. 164-ben bevonultak Jeruzsálembe, bár győzelmük korántsem volt teljes, hiszen a fellegvárban, az Akrában továbbra is szíriai helyőrség állomásozott, ellenben Júdás Makkabeus birtokba vehette az ún. Salamon-templomot, és a szentélyt „megtisztították” a görög, illetve a „pogány” istenektől, majd ezt követően újra felszentelték azt kiszlév hó 25. napján egy nyolcnapos ünnepség keretében. Az állítólagos második Templom léte, illetve helyének pontos földrajzi meghatározása azonban azért is problematikus, mert nemrégiben izraeli régészek az e szent hely maradványának tekintett Siratófal sziklatalapzatában a Ben Hur című filmben is szereplő római prokonzul (helytartó), Valerius Gratus – Pontius Pilátus elődje – által Kr. e. 17-ben veretett bronzérméket találtak, következésképp az az épület, amelynek a zsidók által a mai napig szentnek tartott fal a része volt, csak ezt követően épülhetett.
A zsidók felkelése ezzel még a legkevésbé sem tekinthető győztesnek és befejezettnek. A Szeleukidák birodalmára a periférikus jelentőségű júdeai lázadásnál sokkalta nagyobb veszélyt jelentő Parthus Birodalom elleni hadjáratban IV. Antiokhosz király Kr. e. 164-ben meghalt. Kiskorú örököst hagyott maga után, ezért gyámmá és kormányzóvá egyik hadvezérét, Philipposzt nevezte előzőleg ki. A történetünkben már szerepet játszott Lüsziasz azonban maga is igényt formált erre a méltóságra. Amikor Júdás Kr.e. 163-ban ostrom alá veszi a jeruzsálemi Akrában tartózkodó szíriai katonákat, Lüsziasz erős felmentő sereggel vonul ellene, és Jeruzsálem közelében, Bét Zekarjánál súlyos vereséget mér rá. Ezt követően Lüsziasz a megerődített templomhegyet ostromolja, a város védőit éhínség fenyegeti, helyzetük reménytelennek látszik. Ekkor Lüsziasz váratlanul és érthetetlenül feladja az ostromot, hogy riválisa, Philipposz ellen vonuljon. Ezért a kiskorú V. Antiokhosz király nevében Lüsziasz engedélyezi a zsidóknak vallásuk szabad gyakorlását. Az „autonómia” megadásáért viszonzásképpen Júdásnak le kellett rombolnia a Templomot körülvevő erődített falakat. Júdea területét tehát formálisan, de jure továbbra is a Szeleukidák kormányozták, s ők nevezték ki az új főpapot is, a hellenistákhoz tartozó Alkimosz személyében, akit a Szíriából érkező katonaság támogatott, így a vallási vezető egyik első cselekedeteként kivégeztette a hászíd csoport 60 tagját. Végül Júdás Makkabeus és Alkimosz, azaz a világi és a vallási hatalom két birtokosa küzdelmének átmenetileg a Bét-Horónnál vívott ütközet vetett véget, amely Júdás győzelmét eredményezte. Azonban Kr. e. 161-ben a Bakkhidész vezette utolsó görög-szíriai támadás következtében a Makkabeusok hívei közül is tömegesen dezertálnak, s a döntő ütközetben maga Júdás is elesik. Halála után a Makkabeus-felkelés vezetését testvére, Jonatán veszi át, Alkimosz főpap viszont továbbra is a helyén marad. Végül Jonatán elnyeri a főpapi hatalmat is, s ő az első személy a Makkabeusok közül, aki egy kézben egyesíti legfelső szinten a politikai, vallási és katonai hatalmat. A legfiatalabb testvér, Simon (Kr.e 141-135) már fejedelmi rangot – héberül nászi – viselt, s megalapította a Hasmóneus-dinasztiát, Júdea Kr. e. 142-ben a Szeleukida Birodalomtól történő függetlenné válását követően.
A zsidó legenda szerint, miután a Makkabeus-felkelésnek köszönhetően Kr. e. 164-ben megtisztították a szentélyt, csupán egy napra való kóser olajat találtak a városban, amellyel meggyújthatták szent gyertyatartójukat, a menórát. A hiányzó olajmennyiség előállítására 8 napra volt szükség, ám a zsidó hagyomány alapján ekkor csoda történt: a Talmud szerint a kicsiny korsó cseppnyi olaja épp 8 napig égett, amíg új szentelt olajat tudtak sajtolni. Ennek emlékére a hanuka első napjától kezdve minden este eggyel több gyertyát gyújtanak meg a zsidó családok. A gyertyatartót, amelybe a gyertyákat helyezik hanukkijának, azaz hanukai menórának nevezik, amelynek – az eredeti, hétágú, a Mózes által állítólagosan látott égő csipkebokrot szimbolizáló gyertyatartótól eltérően – kilenc ága van. Szimmetrikusan kétoldalt 4-4 gyertyatartó, valamint középen az ún. sámás (sámesz) azaz „szolga”ággal, amelynek segítségével kell meggyújtani a többi ágat vagy mécsest. Minden nap eggyel többet, így a hanuka végén minden láng ég, azt jelképezve, hogy az olaj kitartott 8 napig. A Talmudban csupán ez az egyetlen történet szerepel a hanukával kapcsolatban, illetve ezt követően arról olvashatunk még, hogy a zsidók miképpen gyújtsák meg a hanukai lámpást és hol helyezzék azt el, nevezetesen a ház ajtajának bal oldalán, szemközt a mezúzával, az ajtófélfára helyezett imaszöveggel.
A hanuka tehát eredetileg nem vallási ünnep, hanem a zsidók ellenségei, a görögök legyőzése feletti öröm. Emlékére már a következő esztendőben, Kr.e. 163-ban törvénybe iktatták a diadal megülését. A Makkabeusok könyvében olvasható, hogy ebben az évben kiszlév hónap 25-én kivilágították Jeruzsálem városát, hogy vigasság és fényár hirdesse szabadságharcuk győzelmét. A 20. században a cionista mozgalomnak köszönhetően a hanuka újra az egyik legjelentősebb zsidó ünnep lett szerte a világ diaszpóráiban, illetve az Izraelben élő zsidók körében. Mintegy másfél évtizede Magyarországon megvalósulni látszik az, a mádi zsinagóga egyik tárlójában látható „jámbor” zsidó feliraton kifejezésre jutó óhaj, miszerint a „választott nép” fiainak törekedniük kell arra, hogy a hanukai örömtüzek fényessége elhomályosítsa a keresztény karácsony sötétségét. S minthogy a hanuka alkalmából a zsidó nép egy számára fontos katonai győzelmet és véres tömeggyilkosságot ünnepel – akárcsak purimkor –, nevezetesen az általa gyűlölt IV. Antiokhosz görög-szíriai seregének legyőzését, valamint ezt követően az állítólagos második Templom „megtisztítását” és „felszentelését”, végképp érthetetlen számunkra, hogy magyar kormányzati tisztségviselők és magas közjogi méltóságok mit keresnek a hanukai menóra örömtüzei meggyújtásának aktusánál.
Lipusz Zsolt
További részletek: http://kuruc.info/r/9/89792/#ixzz1hKfqTkKi
