"Ennek soha nem lesz vége."
Miközben a mai Izraelt ő nagy bajban vergődő országnak tartja, kora ellenére sem lankad tenni is az esetleges megbékélésért. Néhány hónappal ezelőtt például háromszáz palesztint invitált meg a ciszjordániai Karbatából. Kijárta nekik az Izraelbe lépéshez szükséges engedélyeket, elvitte őket strandolni, programokat szervezett a gyermekeknek, „Úgy tűnt, hogy legalább egyetlen napig normális életet élünk. S nekem ez a célom, az utolsó kívánságom" - fogalmaz Mose Dajan özvegye.
Szentendrei Lajos
„Mi centiről centire építettük fel ezt az országot, és közben sok életet veszítettünk el. Felépítettünk közintézményeket és iskolákat és gyárakat. Ami ma történik, az rémes. Tönkreteszik ezt az országot. Én büszke izraeli vagyok, valamennyi háborút átéltem, sok szenvedést megéltem, de soha nem szűntem meg hinni a békében. Elveszítettem barátaimat és családtagjaimat. Ma is a béke híve vagyok, de a jelenlegi izraeli kormánynak fogalma sincs arról, hogyan kell békét teremteni. Háborúról háborúba sodródunk, és ennek soha nem lesz vége. Szerintem a cionizmus is befutotta pályáját."
Aki így beszél: egy kilencvenöt esztendős, fehérhajú, finom vonású asszony. Izraelben szabadgondolkodóként tartják őt számon, és legendásnak mondják erőfeszítéseit palesztinok és izraeliek összebékítésére.
Ez az asszony Ruth Dajan, Mose Dajannak, Izrael néhai védelmi miniszterének az özvegye, aki tel-avivi lakásán hosszas és érdekes interjút adott egy jeruzsálemi arab újságírónőnek. (Az interjú egyébként az amerikai The Daily Beast című internetes lapban és a Newsweek című hetilapban jelent meg.)
Az özvegy nosztalgiával idézi meg a valahai Izraelt. Például az ötvenes évek végét, amikor - elmondása szerint - egyedül utazgatott Gázában. „Amikor Gázában találkoztam a palesztin polgármesterrel és bemutatkoztam neki, hogy Ruth Dajan vagyok, a polgármester majdnem szívinfarktust kapott. Óvatosan megkérdezte tőlem, hogy mi járatban is vagyok, s amikor azt válaszoltam, hogy szeretném megnézni a szőnyegeiket, elképedt. Szőnyegeket? - kérdezett vissza. Akkoriban a Maskit nevű, népművészeti tárgyakat forgalmazó bolthálózat vezetője voltam, bulgáriai bevándorlókkal dolgoztattunk, és szerettem volna arab munkatársakat is foglalkoztatni. Az ország minden részéből vettem fel arab alkalmazottakat, hogy szőnyegeket és más portékát készítsenek. Együtt élni, együtt dolgozni, hidakat építeni közénk - erről szólt ez. Ma pedig? Külföldi munkaerőt foglalkoztatunk, mert palesztinokat nem lehet. És nem tudom elfogadni azt sem, hogy mindenütt folyamatosan építik, bővítik a telepeket, mint ahogyan tűrhetetlennek tartom a katonai ellenőrzőpontokat is. És azt a szörnyűséges falat! Nincs ez rendben!" - fogalmaz Ruth Dajan.
Az asszony nem vallásos, elit-családból származik. Nagyapja a párizsi Sorbonne diplomájával dicsekedhetett, apja pedig Londonban tanult. Ruth azonban tizenhét éves korában otthagyta az iskolát és a szüleit is, a kényelmes jeruzsálemi otthont, és mezőgazdász iskolába iratkozott be egy nahalali mósávban (szövetkezeti településen). Ott találkozott Mose Dajannal, aki viszont szerény körülmények között élt, és ismerte a kibuc-élet megannyi nehézségét. Egy évre rá, 1935-ben, összeházasodtak, majd három gyermekük született. (Egyikük, Jael Dajan, az izraeli baloldali politika ismert és elismert alakja.)
„Mose tudta, hogyan kell földet és kertet művelni, a fákkal úgy bánt, mintha a gyermekei volnának. A munka volt életünk középpontja. Én minden reggel megfejtem a teheneket, még az esküvőm napján is fejtem. Reggelente, még napkelte előtt, kenyeret sütöttem, sajtot, tejfölt készítettem, és elláttam az állatokat, Mose pedig már korán kint volt a földeken. Úgyhogy én igazán megértem az arabok ragaszkodását a földhöz" - meséli Ruth Dajan, és azt mondja, még ma is hiányzik neki a paraszti élet. És harminc évvel a halála után, a férje is. Mose Dajanról azt mondja, hogy nagy nőcsábász volt, imádták is őt a nők, de ő soha nem gondolt válásra. „Egy férjtől el lehet válni, de egy legendától nem" - kuncog az idős asszony.
Ma is árgus szemmel figyeli a politikát, és nagyon negatívan ítéli meg a jelenlegi izraeli kormányt. Szerinte Netanjahu számára a béke csak üres szó; az izraeli politika fenegyerekének tartott Avigdor Liberman külügyminisztert pedig az ország legszörnyűbb emberének tartja. „Libermant Dobermannak hívom" - mondja, és váltig csodálkozik, hogyan képviselheti ilyen ember az országot. Szerinte Avisáj Braverman a jövő embere, és sokra tartja Cipi Livni volt külügyminisztert is. „Netanjahu politikája recept a katasztrófához. A kormányfő nem hajlandó a békével foglalkozni, bunkermentalitás jellemzi" - mondja, és kivált fájlalja, hogy a megszállt területeken a zsidó telepek száma hatvanról kétszázra gyarapodott, hogy mindenütt katonai ellenőrzőpontok vannak, és hogy gyakorlatilag nem lehet szabadon mozogni. „Palesztin barátaimnak nincs bátorságom békéről beszélni, pedig sok arab barátom van. Az én lelki társam Raymonda Tawil, Arafat anyósa" - tudatja.
